Szóval - alig várom a kampányfinist! Na jó, ez így nem teljesen igaz. Nemcsakhogy alig, hanem éppenhogy nagyonis várom! Mert a finisben élet az élet igazán, ott aztán átadják amit csak át lehet adni, felavatják mind a két méter utat, megígérik a soksok kolbászt, és persze nagyon odafigyelnek.

 

Hát mindeközben persze egy kicsit furkálódnak és mocskolódnak és plakáttépnek is – na természetesen nem ők, hanem a gonoszok, ja és bejelentenek, közölnek meg sajtótájékoztatnak doszt. Talán mégis a legjobb, legkatartikusabb túllenni rajta.

 

Egyik haver azt mondta, most már az egész négyéves ciklus kampányidőszaknak számít. Szerintem ez kamu, mert a négy év kutyafitty a finishez képest. Persze vannak üdítő kivételek. Pl. Dzsonibá. Ő bezzeg imád avatni, ja, meg átadni, hol épületet, hol kitüntetést. Mindeközben olykor, néhány esetlen pillanatban megpróbálta őszinte és derűs tekintetét az emberekre vetni, de amint tudjuk, ez neki egy kicsit vaskos feladat, megha mégis igen, akkor kicsit krokodilosra sikeredik, oszt lehet a kicsiket pszichológushoz vinni.

 

Dzsonibá idén avatott volna mélygarázst is, de azt rémesen elszúrta (mondom „szúrta”) – egy olyan fővállalkozóval kötött megállapodást, aki a biztonság kedvéért először szépen bebukta Sopront, majd a banktól a váci garázsra kapott pénzzel – ahelyett hogy befejezte volna azt – valószínű a korábbi soproni réseket tömögeti (meg bevásárol pálmafás szigetekből) – az alvállalkozókat meg cseszik kifizetni. Az itteni alvállalkozók egyetlen esélye, ha a koma talál magának nagy palit (nem a Tomorit) egy másik városban, és onnan szipkázza át a zsét ide, de erre már nem sok az esély, mert kezdik őt mindenfele ismerni.

 

Jó lenne, ha inkább senki nem ígérne nagyot, nem kell kacsalábon forgó, légkondicionált, számítógép vezérlésű óriásbigyusz. Nem kell légikikötő és metró sem. Csak egy kis nyugalom, tisztaság meg egy-két nyilvános WC! Ja, meg egy kicsit több kolbászt a kerítésbe!